Azt olvastam az interneten, hogy Japánban ezek vannak, meg nagy radioaktív gyíkok jönnek ki a kádból, és mindenki hasbaszúrja magát, ha veszít dzsengában. Ráadásul folyton hunyorognak is.
És nem állítom, hogy ezek tévedések.
De én tök művelt vagyok, meg megy a számtan is, ráadásul a menyasszonyom japanológus, úgyhogy keresztülláttunk az ilyesfajta közhelyeken. Elkerült a szabvány turista attitűd, ami főleg azokra az amerikaiakra jellemző, akik tátott szájjal vonatoznak az Akihabara, Fuji, Shibuya tengelyen, azon morfondírozva, hogy igen, igen, mekkora ötlet volt atombombát idedobni. Kettőt. // Amúgy meg ez a Kim Jong-un is micsoda egy morózus tag, lövöldözi azokat rakétákat, a végén még eltalál valakit - az irónia, a hipokrízis. // Node, megvolt a magam terve, hogy az autót szerető embernek mit kell megnézni, és a magamba oltott, japánautót szerető ember fel is írta a Mazda Museumot, a Toyota élményközpontot, és ha az idő engedi, valami riftelős andergraund tokiói parkolóparádét.
Nyilván egyik sem valósult meg. De hát akkor miről fog szólni a cikk? Én azért kattintottam ide, hogy Skylineok, Suprák és RX-7-ek tömkelege fröccsenjen a képembe, követelem a bukkakét.
Nincs bukkake, csalódás van. Csalódás, amit azoknak okozok, akik azt hiszik, Japán egy anime, amiben mindenki Fujiwara Takumi. Még a nagymamák is Takumik. Nem, bele kell törődni, hogy Japán is egy - többé kevésbé - ugyanolyan, racionális törvények mentén működő ország, mint akármelyik másik. Nem hemzsegnek kétüléses kvázi sportkocsik mindenütt. Bár ehhez hadd tegyem hozzá, hogy MX-5 rengeteg van. Értsd, ahogy mondom, rengeteg. Meg Impreza. Meg GT86. De ezeken felül a járműpark legalább felét a keicar-ok alkotják, ami engem borzasztó módon gyönyörködtet, szívesen megennék egyet. És fordítva, bosszant az az általános emberi arrogancia, ami arra sarkall, hogy a nyolcvan kilós, nyomorult testeinket másfél, két tonnás gépezetekkel mozgassuk, ami ha lehet, még legyen kurvára erős is, mert sietek 50-ig meg 90-ig.
660 köbcenti egy keicar maximális hengerűrtartalma, az micsoda, a fűkaszám nagyobb, bazeg. Talicskámat gyorsabban tolom. De minden világossá válik, amikor szembesül az egyszeri turista a japán sebességkorlátokkal: városban 40, külterületen 70. Naniii? Az nem sok, és ebből következik, hogy tényleg nevetségesen lassan lehet távolságokat megtenni, de így legalább nincs olyan hely, ahova ne lenne elég az a szűk 700 köbcenti. És ezt nem csak úgy a levegőbe mondom ám, merthogy kibéreltünk egyet.
Egy hét, négy ember, négy 70 literes hátizsák, két sátor. Azt mondták lehetelen. Azt mondták őrültek vagyunk. Azt mondták bele is halhatunk. De aláírtuk a szerződést, pedig gaijin mivoltunkból fakadóan nem köthettünk, csak olyan biztosítást, ami azzal kecsegtetett, hogy ha bármilyen baleset történik, akármi, még ha nem is mi vagyunk a hibásak, ki kell fizetnünk az autó árát. De nem fogott rajtunk az elrettentés, alohomora, mi bátrak voltunk, elvittük. Aztán később a tévében láttunk egy műsort, amiben erősen ágáltak az ellen, hogy külföldinek autót adjanak bérbe a kölcsönzők, mert tízből nyolc balesetet ők okoznak. Mármint mi, a barbárok. De mi nem vagyunk barbárok, tök műveltek vagyunk, meg megy a számtan is, és különben is van közöttünk japanológus. Ja, meg két maláj.
Igen, még aludtunk is benne. Szóval MRWagon. Bestia. 50 lóerő, automata, súlyos embertöltelék. Ennek bizonyára nyögés a vége. Igen, az, de köztudottan nem hülyék a japánok, majdnem minden emelkedőhöz jár kaptatósáv, ahol ezek a gyösz kis pockok kaparhatnak, visíthatnak, pingpongozhatnak kettes és hármas között, mint a régi tiptronic-os Corsa a reklámban. Az első nagyobb dombnál izgultunk érte, szegény MiszterWagon, most biztos meghal, most felrobban, milyen vastag a tűzfal? Átviszik a repeszek? De a dombok, hegyek, lankák újra és újra le lettek győzve, elmaradozott a fogcsikorgatás, bizalom alakult ki a boxosdoboz iránt, átmegy ez mindenen, baszod, mint töppedt, ázsiai gép-Mózes még a cunamit is kettéválasztja. És ez megérlelte bennem a gyanút, hogy a japánok saját maguknak jobb autókat csinálnak, mint a világ többi részének. De ezt bizonyítani nem tudom. Még.
Hasítottuk a vidéket, mentünk le délre, egészen Hiroshimáig, ahol nem néztük meg a Mazda Museumot. De nem bánom annyira, majd megnézzük legközelebb, biztos tíz év múlva is ott lesz. Ellenben megideologizáltam, hogy miért nem mentünk be se abba, se a Toyotába. A múzeum autóparkja ott áll egy kivilágított teremben, bambán, apatikusan, mint a patyolat. Én meg nem vagyok holmi mizofóbiás bolond, szeretem, ha valami koszos, avítt, és mögötte a háttér nem vászonra van kasírozva. Barátom a mélységélesség, és a pára. Annak ellenére, hogy Tokiót nem zártam a szívembe, egy hónapot simán eltöltenék ott egy rollerrel és egy Yashica-val. Reggelente betenni két, ebis onigirit a batyuba, aztán a délelőttöket szűk, eldugott utcákban végiggurulni, beülni egy öreg nénihez egy közepesen rossz kávéra, aztán megbeszélni vele annak a szakadt Pao-nak a történetét, ami kint áll a ház előtt. De még inkább ugyanezt, csak vidéken, és roller helyett Suzuki Fronte-val. Vagy egy Honda N360-nal. Vagy egy Nissan Figaro-val. Don judge me.
A meglepő homogenitást azért itt-ott pettyezi egy-két külföldi modell, például igen tekintélyes a Mini állomány, Fiat 500-asból is akad néhány, na meg Porschék. Ezt a fura, látens szerelmet, ami összeköti őket a németekkel, talán nem kell magyarázni, de szinte perverz hajlama van az embereknek a Porschékra. // Az egyik couchsurf hostunk apjának például tizenkét 911-ese van, ő maga meg nagy művelője mindenféle motorsportoknak, rifter. // Erre rajzol kontrasztot a nullához közelítő amerikai jelenlét, talán a teljesen indokolatlan, behemót Jeep-ek az egyetlen képviselői, de ezen ne is lepődjünk meg.
Azt sem állítom, hogy nincsenek sztenderd fétistárgyak az utcákon. Láttam RX-7-et, Sylviát, Skyline-t, Z-ket, ja, még egy Trueno-t is, de azért nem fektettem rájuk nagyobb hangsúlyt, mert untig ismerjük őket videókból, képekről, a internetról, és ha egyszer te is elszánod magad, hogy tizenegy órán keresztül repülj egy mérsékelten kényelmes ülésben, forogjon a gyomrod konstans turbulenciák játékos ujjai között, és szembesülj a sztereotípiák bénaságával, akkor rájössz, hogy vannak százszor érdekesebb sajátosságai ennek a kultúrának, mint a csápos hentai meg a nyers hal.
Számtanhoz értő, művelt ember különben is naponta fogyasztja mindkettőt.
