Akkor lesz temetésen illendő viselet a munkavédelmi ruházat, ha egyszer meghal Torgyán József. A tulipántos ládából kimászik a karcsúsított olasz öltöny, a sublótból kirebben a nagyapa fekete kalapja, a lóca mellől előlép a gumicsizma. Mintha bús kukoricatábla volna a temető: változatos összeállításban hajladoznak a független kisgazdák a szélben, itt egy pár csizma, ott egy kertésznadrág, amott királykék munkásköpeny. Cseh Márián arcvédő rostély takar pár diszkréten levonuló könnyet. A körülállt gödörbe talicskával chile-i cseresznyét borít két sírásó, arra lesz ráeresztve a koporsó. Egy réteg hibrid kukorica vetőmag, aztán - mint cipők a dobozban - két féldisznó, három vödör savanyú uborka, és arra a föld.
Kint a parkolóban mindenféle mezőgazdasági vontatók, Robi-55-ösök egy endogám csoportja, obligát terepjárók, és egy kombájn* pöttyözi a panorámát - felülről tiszta Pollock. A szertartás után kiáramlik a tömeg, itt kétütem, ott nehéz dízel jajdul sirámra, a füst évtizedek múlva is érezteti majd a hatását. A Duna helikopterről közvetíti, ahogy hazaindulnak a gyászolók, a tévé előtt a nyárspolgárok pedig kövéret köpnek a képernyőre - Pfuj, nézd! Mozgásban a parasztok!
1978-ban az L200 is munkaeszköznek indult, olyannyira, hogy az első generációban még terepjáróság se volt. Az utolsó meg... Igazságos Izomtibi. Fogalmazzunk úgy, hogy rendelkezik a keménység képességével. Át tudná vinni az egy tonnát tökön paszulyon, még élvezné is, de utána rögtön irány a zuhany, mert büdi lett a melóban, a Cica meg nem szereti, ha úgy megy haza. Igaz dagonyába menni viszont már derogál. Mi ő, holmi vidéki? De ha jól megnézzük, ez nem is róható fel neki - a mai világ kimondottan kevés olyan feladatot tartogat, amihez strapabírónak és igénytelennek is kell lenni egyszerre. A 2015-től gyártott széria pontosan azoknak a Berényi Andrásoknak szól - isten nyugosztalja -, akik olyan építkezési területre járnak dirigálni, amit összepocsétáztak az Actros betonmischerek, meg a YTONG-os DAF-ok. Esetleg azoknak a nagy, ravasz erdészeteknek, mezőgazdaságoknak, amik minden adandó alkalommal megigénylik a gépfejlesztési támogatást, hogy frissen tartsák a flottát. Jóllehet Torgyán temetésére ezek az emberek nem pickup-okkal mennek reprezentálni. Hát hogy nézne már ki, ha a melós kocsival jelennék meg... Mi vagyok én, napszámos?
De nem is az új generációról leszen itt szó. Mint mondtam, az géj. Ez egy 1998-as 2,5 literes turbódízel, harmadik generációs, még a fészlift előtti. Épp egy olyan erdészetből származik, amit fentebb ecseteltem: német vadászok, vendégsznobok vánnyadt seggeit cipelte céltól terítékig, csak azt volt nehéz eldönteni, hogy a platón fekszik-e nagyobb disznó, vagy bent, az ülésen. Jól kijárt ösvényeken, hóban, homokban, latyakban járta le a kettőszáznyolcvan-ezer kilométert, ami a számlálón tekereg, rajt is hagyta nyomát a használat. Megvételkor az egyszínű zöld fényezésen néhol látszott még egy-egy kisebb sértetlen felület, de ez újabb harmincezer kilométer megtételével orvoslásra került. Bokros teendő.
Szürke, kopogós, puritán a bele, de nem bántó, sőt, a hátsó lábtér bizonyíték arra, hogy kőolajból is sarjadhat élet: egész kis botanikus kert nőtt ki a kenőanyagok és benzin áztatta kárpitból. Elöl más a helyzet, a bal-egy ülése érzékien elővillantja fém combját a foszló szivacs maradványai közül. Alacsony emberke lehetett az előző sofőr, biztos az dörzsölte ki a lábujjhegyes ki-beszálláskor. Az ajtó műanyagján mély vágások húzódnak - talán be akart szállni a Kérlelhetetlen Kaszás -, a rádió előlapját meg mintha John Cena pofozta volna fel, kissé avítt, gombjai helyén jelenleg pók fészkel. Mégis a kormány az, ami igazán mellbe vág... illetve az, ami rá van húzva: a napon megkeményedett, pattogó műanyag, és a feslett varrás mentén kapálózó fehér cérna leginkább egy százlábú, japán halálbogár frissen megfeszített tetemére hasonlít - ahogy megpróbálom lefejteni a karimáról, okkersárga ragacs türemkedik ki alóla. Blöeh, emberiség elleni bűntett ez az ótvaros kormányvédő, gyújtanám fel, aki rátette a pecsétet a szabadalmi hivatalban.
Gépészetileg milyen egy háromszáztízezret futott, nem megkímélt állapotú pickup? Hát.. szar. Leginkább. Motorikusan mondjuk pont nincs baja. Megköveteli a 12 litert, az olajat is eszegeti, de hát ki nem. Cserébe meg is tud indulni, csak legyen fordulat. Ha nincs, tétován rád néz, és visszakérdez: "Ja, mármint hogy most?" Te bólintasz, aztán megy szépen 150-ig, nyomorgatja bele magát az áramló levegőbe, de nem megy tovább - megtámasztja szél. De támassza is, különben vagy jobbra, vagy balra, de lefordul az útról, mert a futómű önmagában annyira stabil, mint a Patás tíz lekváros gombóc után. Kerékcsapágy, lengőkarok, stabrúd, minden volt már cserélve, elöl, hátul, oldalt, középen. De nem ez a baj.
Faluvégi ház hátsó udvarában fehérre meszelt épület áll, előtte öreg diófa kopaszodik. Bent, az ajtó mellett apró, nyomorult vaskályha ropogja be a teret, de egy arasszal fölötte már fázik az ember keze. Jobbra szerelőpad, szerszámokkal, alkatrészekkel, neoncsővel, mellette a betonalap két szerelőaknája közül az egyik fölött ötvenes MTZ kettészelve várja, hogy összevarrják. A mestergerendáról lánccal lóg a kuplungtól hátra, az első tengely a motorral vastag akáctuskón támaszkodik. Mellette áll az L200, ábrázatáról apátia sugárzik... leépülőben van, mióta ehhez az új gazdához került: nem látott se mosást, se szűrőcserét, se olajcserét. Akkreditált Mitsubishi-márkaszervízt meg főleg nem. Szomorú így, barbárok kezei között látni. No de, le a szerszámot, indulni kell a temetésre! Mosakodj meg, húzd az öltönyt, én addig felpakolom a cseresznyét.
*arat a halál
UPDATE: Két héttel jelen poszt megjelenése után valóban elhunyt Torgyán József. Béke poraira.
