Képzeld azt, hogy önmagad helyett a húszas évek legnagyobb iparmágnásának vagy a leánya Németországban. Az első világháború után, de még éppen a bolond, osztrák festő hatalomra kerülése előtt amerikai import-jazz szól a sarki csehókból, sötét sikátorokban meg a Bécsi Kör tagjai csúsztatnak logikai pozitivizmust a zsebekbe, mondván Fick die Polizei. De te a burzsoázia tagjaként magasról szarsz a kulturális élet pezsdülésére, azt is megelégelted már, hogy állandóan kiesik az ezüstkanál a kávédból, és összepöttyözi a hermelinbőr muffodat, úgyhogy mit teszel?

Hát a picsába már, elmegyek autóversenyezni. - mondta ő.

Mármint tényleg, Clärenore Stinnes, aki pontosan 28 622 mérfölddel volt menőbb, mint te, vagy én, mert butikok és kabarék helyett autóba ült, és előbb 25 évesen körbenyerte Európa versenyeit, majd úgy döntött, hogy fogja magát, és... hát... hazament. Ja, majd elfelejtettem, a tejboltnál elfordult balra, és közbeiktatott egy bolygónyi vargabetűt. Úgy persze könnyű, mondod te, hogy nagyjából végtelen tőke dagasztja az ember vitorláját, de mégiscsak 1927-ről beszélünk, amikor nemhogy egy teszlás gyorstöltő nem volt a körúton, de még aszfalt is alig. Szóval na, volt azért vér a pucájában, az sem izgatta, hogy különböző intenzitású háborúk dúltak Kínában, Szíriában, Mexikóban, amik az ember útjába eshetnek, ha a Földet próbálja megkerülni.

Nem szívesen lettem volna a szülei helyében, amikor szponzoráció gyanánt felmarkolta a Bosch, meg az Aral 100000 birodalmi márkáját, az övére csatolta a Mausertől kapott önvédelmi célzatú pisztolyt, és nekiindult az nagy keletnek... tán azt se mondta, hogy viderzén. De nem ment egyedül, vele tartott bizonyos Carl-Axel Söderström, svéd fotográfus/kameraman, akivel - Kinder Überraschung - később össze is házasodtak. Ja, meg két szerelő, de róluk nagyvonalúan megfeledkezünk, mert nagyjából 10000 km után le is koptak. Gyengék.

A Versailles-i szerződések értelmében bojkottált német ipar nagyon meg akarta villantani az ipari bicepszet, - a korai marketing egy ékes példája - úgyhogy Clärenore rendelkezésére bocsájtottak egy Adler Standard 6-ot, ami éppen egy évvel azelőtt, 1926-ban debütált a berlini autószalonon. Viszont hogy megmutassák, milyen robosztus kis baszógépet tudnak gyártani, semmilyen változtatást nem eszközöltek rajta, leszámítva a hátrahajtható üléseket, amik megakadályozzák, hogy két év alatt megnyomorodjon az utas. Derékszögben aludni kiváltképp egészségtelen, tízből kilenc Stephen Hawking nem ajánlja. A tengelyek fölött függesztett váz miatt borulékony, krinolin-kerekekkel könnyen süllyedő, acél kotla nem épp egy dakar-specialista homokfutó benyomását kelti, de a 2,5 literes sorhat 45 lóerejével mégis sikerült nekik sáron, jégen, sivatagon keresztülgyötörni a 2 tonnás kocsit, amire még egy Peterhansel is megemelné a redbullos bézbózsapkáját, miközben mink még arra is büszkék vagyunk, ha gond nélkül sikerül elmenni az Q7-essel a plázáig, meg vissza. Igazából mi vagyunk a gyengék és a gyarlók. 

Ankara előtt, egy hegyi csapáson a testsúlyukkal kellett balanszban tartaniuk az egyik kísérő teherautót, Damaszkusz után 54 fokkal purgálta őket a sivatag, Moszkvából pedig vakbélgyulladás kényszerítette haza az egyik mechanikusembert. Közben fogytak a cigaretták, a mindennapos megsüllyedések miatt passziójukká lett a lapátolás, mígnem az Urál magasságában a másik szerelő is feladta, ő inkább hazamegy, és építi a nemzetiszocializmust. Nem hibáztatom, hiszen ki akarna uszkve 100 Celsiusszal később, Szibériában két hetet várni arra, hogy elég vastag legyen a Bajkál-tó jege, nem? Egyszerre megfulladni és megfagyni mégiscsak szar érzés. A magára maradt német-svéd párost így is utolérte a rianás, mint a Krisztyán Tódort, de a német kislány egy amolyan Cobra 11-es svungot véve átugratta fölötte a gépet, így volt lehetőségük tort ülni az élet szentségén, pontosabban vodkától lerészegedni a túlparton, Verhnyeugyinszkben.

Farkasok, Góbi-sivatag, rugótörés, Kína, Japán, az óceánon túl pedig már az Amerikák. Az Andokban az ereiket kokalevelekkel tágították, az utat meg dinamittal - nehezen tudok elképzelni bizarrabb jelenetet annál, hogy egy német és egy svéd beállva robbantgat az Andokban. Valami vicc is kezdődhetne így. Eztán következett a dzsungel, amiről Clarkson-ék Bolivia special-je óta tudjuk, hogy nem nehéz sokat tökölni benne: volt, hogy egy nap alatt 150 métert tudtak csak haladni, de nagyjából ez volt az utolsó akadály, mert pár hét, és egy komp múlva már ott várt rájuk Mexikó, meg az USA, ahol olyan sehonnai gátőrökkel találkoztak, mint Edgar Hoover. Talán már hallottál róla. Mindenesetre ez már a tiszteletkör volt a civilizáció vívmányaival - utakkal, benzinkutakkal, hamburgerrel, kokakólával. Gyéren felszántott prérik, szabadon legelésző John Deerek... szép, szabad világ. 1929. június 24-én, két év után ért össze az út két vége, amikor megérkeztek Berlinbe, és ezzel ők lettek az elsők, akik autóval körbekerülték a Földet. Kettejük közül egy kicsivel több respekt illeti Stinnes kisasszonyt, aki mindezt nőként csinálta végig, ezüstkanál, muff és előítéletek előtti meghajlás nélkül.

Közben én is kezdek eszmélni, már nem képzelem magam gazdag, német mädchennek, aki megmászta az élet csimborasszóját, helyette pacalt ebédelek a barbár tömegétkeztetés egy helyi kirendeltségében, rizzsel. Pedig én azt hittem, gombapörköltet kérek.

Hát a picsába már... elmegyek, megkeresem én azt a csimborasszót.