Aztán jöttek azok a piszkos angolok, ezt a vidéket is a kizsigerelt világ sorába állítani. Jöttek a Percy-k, a Basil-ok, a Livingstone-ok fehér dzsipeken, oldalkocsis motorbicikliken és ahol még a tevék megnyálazott talpai sem találtak tapadást, ott szamarakon. Jöttek ezek a filigrán, hórihorgas emberek a pengeéles bajszaikkal, amik egy-egy óvatlan pödrés után önmaguk borotváivá is válhattak, és bámulták a hegyeket a távcsöveiken át, húztak egy-két vonalat a sárga papírjukra, megint távcsöveztek, és megint rajzoltak. Feltérképeztek. 
   Ahogy a kezdetleges, kevéssé cizellált imperializmus az ország lesoványításával és reformjaival véletlenül belobbantotta a nacionalizmust, kénytelenek voltak az orientalista fölényességükkel felmálházni a Bengáli-öbölben szomorúan ringatózó gőzhajóikat, és csendben távozni. Mindenesetre búcsúzóul azért tettek a két újszülött ország segge alá egyet-egyet a másik nevével felcímkézett fingópárnákból. Nagyjából így történt India és Pakisztán pseudo-etnogenezis artificialis-a, amit én találtam ki most, az előbb, és amiről elhisszük, sőt, tudjuk, hogy kódolva volt bele a viszály.
   Az utak, amik a vitatott, északi területeket, Jammu és Kasmír-t szabdalják fel, na, azokat nem az angolok építették, ők a demagógiával voltak elfoglalva. Több ezer éves kereskedőutak ezek, meglapogatva és kiegészítve néhány vándorbuldózer tekergő csiganyálával. Letelik a munkaidő, és a dharmikus földmunkagépek csillámpalán kérődzve egyre csak mantráznak a sötétben. Ommm, ommmm, eltolommm... Egyébként nem is hiszem, hogy lennének keresztény nehézgépezetek... földcsuszamlás ellen a hit általában kevés, a dinamit meg sok... Vélhetően vahhábita munkagépek sincsenek. 

  És mik mászkálnak manapság a Selyemút karavánjai helyén? Nyeszlett Maruti Alto-k, hazavágyó Hyundai-ok, meg sarkos Mahindrák cikáznak a potrohukat vonszoló teherautók között. 
   Bedford J5/6, Ashok Leyland 2523, mint a lorry piac full hinglish breakfast-je és délutáni maszala teája trónol az étlap tetején. De nem csak angol maradékokból készültek helyi sikermodellek, a Tata - Daimler kollaborációból megszületett az indiai haszongépjárművek currywurst-ja, amiből a hatvanas évekre szépen elhagyták a wurstot, így a Tata 2515 és a Tata 1210 már az önállóan is életképes indiai nehézipar eredménye és motorja lett. De nem csak Európával ment ám a fúziós konyhaművészet, Pakisztán ma is a japán Hinoval közösen fejleszti a Hinopak-ot, ami a kajás allegóriába fűzve már nem is tudom, mi lehetne - wasabi biryani? Halálrámen? Akármi is, de gordonremzi biztos felpofozna érte.
   Trikós sofőrök himbálóznak a sofőrülésekben, majd' kiesnek az ablakon, ahogy az egyik kezükkel a kormányt tekerik, a másikkal cigit hasissal. Na szép, nyugaton rekreáció, a Karakorumban munkavédelmi felszerelés: kell, hogy ne féljenek a szerpentineken - állítják, lengőtekére emlékeztető testtartással.

   Állítsunk csak meg egy jó magyar választópolgárt a Blahán, és kérdezzük meg, mit mond, mennyire áll messze Kasmírtól a pszichedélia. Hát ő nem pontosan érti a kérdést, de náluk a Liza kutya szokta cincálni a lábtörlőt, arra mondta az állatorvos, hogy a szihéje gyenge. De hogy ennek mi köze a szőnyegekhez, nem tudja. Pedig van, Duncan Campbell könyve a The Paradise Trail is többé-kevésbé erről szól: a hetvenes években három virággyermek elmegy megbámulni a közép-kelet konfliktusát és művészetét. A modern Irán, Pakisztán és India esztétikája befagyott fehér szemeknek elsőre talán befogadhatatlan: harsány színek, buján tekergő ornamentikák és Microsoft Paint egy olyan gőzgépezetben összedolgozva, ami nem ismer emissziós normát. 
   Nem úgy a hindusztáni géppark, ami felületet biztosít az egyszeri embernek, hogy önkifejezze magát, mert hát ezek ilyen habitusú emberek... nehéz is lenne introvertáltnak lenni egy olyan területen, ahol másfél milliárd ember grasszál céltalanul: bemész a szobádba, hogy vagdosd magad, erre csak annyit látsz, hogy tizenöten bámulnak rád, miközben valahonnan a perifériából előugrik és fejbevág az anyád: उसे कौन धोता है, तू?? Nem. De egyszer csak azon kapod majd magad, hogy tizenöt évesen feleséged van, és kiégve ülsz a mélykék Bedford roncsában, amit apádtól örököltél... meghalt, miközben Kargilból Gilgitbe vitte a gittet.
   Ahol kevés a GDP, az idő gyorsan telik, csak a balesetek történnek lassítva: szemből egy urdu kalligráfiák, villódzó virágminták és oszcilláló díszláncok alkotta fémkazal érkezik, az oldalán tarka madaraktól és virágoktól keretezve Ayub Khan tábornok képmása kémlel. A szélvédőből két tenyérnyi szabad ablakfelület, ha kilátszik, a maradékot már-már ízléses fa frízek fedik; a fülkébe miniatűr székelykapun át vezet az út, rajta '786'. B-ismi-llāhi r-raḥmāni r-raḥīmi. Amibe megérkezik, az a kék Bedford orra, benne a 4,9 literes benzinmotor, rajta páva, Satyameva Jayate és Om Namah Shivaya, mögötte az apád. A taknyosra ázott kanyarban kifelé indul a pakisztáni teherautó fara, Brahma tenyerébe, le, az üres térbe. Közben elpattan valami a világban, az indiai lemez fél centivel északabbra moccanva betámaszt az eurázsiai lemeznek, megindítva néhány-száz tonna törmeléket az éppen balesetet szenvedők felé. Fellángol az angolok hagyatéka, etnikai, vallási, politikai tűz üt ki a két sofőr mellkasában, egyáltalán, a világ összes fundamentalizmusa ebben a két fülkében összpontosul. Alant egy buddhista ökrös szekér egy sziklatömb hatására a létforgatag következő szakaszába lép, a szemben álló hegyről a fehér, anglikán majom pedig poháralátétet rágcsálva csak a fejét rázza: "hmpf... bloody peasants..."