Két napja itt pihen pár korty szakszervezeti olaszrizling az asztalon, az a fajta, amilyet a rokonainak vesz az ember, ha a nevüket nem tudja, de a mama megmondta, hogy mégiscsak illene valamit, mert hát az apja a Kálmánnak volt az unokatestvére. Ó... hogy a Kálmánnak... Ha a bor tetején nem lazulna vékony réteg por, és a háttérben lágyan hullámozna egy Bon Iver bakelit, lehet, hogy elmerengenék Chomsky-ról, meg a világban elfoglalt helyemről. De muslincafingatóként túl tróger az álértelmiségiek meglepően szűk toleranciahatárához, így inkább azt képzelem, hogy picsát dúdolok a bakancsom orrának egy kispesti buszmegállóban, és úgy húzom le, miközben valahol a távolban felsír egy sommelier. Fényesen cikáznak a savak, a rezeda homorú mélyedést nyom a nyelvemre, sőt, esküdni mernék, hogy pár másodpercre meg is szédültem - ívbe vágom a számat - hm, hm,  nem rossz ez, te, hol az üveg.

  Alaptétel, hogy külföldi utazásos sztorival nagymellényes pökhendi fasznak tűnik az ember. Figyeld csak meg azt a legbelsőbb énedből feltörő, leküzdhetetlen utálatot, amit a következő mondat vált ki: Ittam már hasonlót, Grúziában, csak ott ez nem rizling, hanem gelati. Naugye. Hasonlóan könnyed, száraz, fehérbor, nem nyomasztja az ember száját, inkább posztót lenget előtte, hogy igyon még. Az a faszi kínált meg vele minket, akinél Kutaisziben szálltunk meg. Alacsony, erős testalkatú ember, érett rozstáblára emlékeztető bőrrel, és csodálatos szinkronhanggal: kellemesen fanyar, mint a meleg kökény, összehúzódik tőle az ember feje búbján a bőr. Olyan konzisztens személyiség, akit a gömbölyű akcentusával harmonizáló habitusa rövid, nyugodt léptekkel visz előre - megmutatom Grúzia legszentebb helyét, gyertek, kint áll az autó a ház előtt.
  El nem tudtam képzelni, mi a jó eget vezethet egy efféle lassan lebegő, bölcs ember. Valami középkorú, józan Volvo-t? Vagy egy lomha, lapaj amerikait? Hát nem. Derékba tört beton villanyoszlop mellett egy szürke Nissan Cube vakkant.
  Az a Cube, aminek Comic Sans-ba van szedve a dizájn-nyelvezete. Az a Cube, amihez a CAD-nek csak a trial verzióját használták, és jól áll neki. Az a Cube, ami a látszat ellenére nem plüss... sőt, la ambiance de l'intérieur meglepően kemény: az ülőlap egy túlkelt szövetmuffin, amiből szándékosan kihagyták a tejet, körben pedig egy babakádról mintázott, műanyag Möbius-szalag húzódik, hogy egyoldalúan magába zárja az embert. Mindenhol ott figyel az a bugyuta, szerethető, nyújtott gyűrű motívum, de hát mitől összefüggő egy dizájn, ha nem az ismétlődő mintáktól. Variationen über ein Thema von Haydn, ja? Yayoi Kusama の All the Eternal Love I Have for the Pumpkins. Picasso bika-sorozata. Ugye-ugye, ennyi bolond csak nem tévedhet.

  Hogy milyen vezetni? Azt nemtom, mert a hátsó padon gubbasztva csak azt tudtam latolgatni, hogy vajon tényleg kolostort nézni megyünk, vagy post-mortem kurválkodni a dél-orosz szervpiacra. Azt mindenesetre meglepve tapasztaltam, hogy az egyébként kemény futómű egész ügyesen kezeli a kátyúkat, kutyákat, random téglákat és hiányzó csatornafedeleket. A mi grúz Jonathan Banks-ünk határozott megfontoltsággal hajtotta a kocka rámamargarin, az meg csak gurult tovább, és az elkenődő éleivel szépen nyelte el a külvilág olyan obszcén behatásait, mint a döccenések.

  Elöl, a kenguruerszényben épp csak zümmögött a motor, nem rúgkapált a 40 fokos emelkedőn pattogó traktor mögött sem, hogy elkélne már egy korty páörréd. Na jó, nem egy Klein Dávid, de nem is kell annak lennie, különben se a Kazbegire mentünk, csak a Motsameta-kolostorig, oda meg még egy orosz hullákkal megrakott i3 is vigyorogva felsuhan. Azt említettem, hogy - mint a grúz géppark negyede - jobbkormányos? Bezony, divat ám Grúziában a japán belpiac. Meg azt képzeld el, hogy a jard kizárólag új, ropogós, V6-os Interceptorokkal grasszál. Érdekes, mi? Legközelebb elmesélem azt is.