Akkor lesz temetésen illendő viselet a munkavédelmi ruházat, ha egyszer meghal Torgyán József. A tulipántos ládából kimászik a karcsúsított olasz öltöny, a sublótból kirebben a nagyapa fekete kalapja, a lóca mellől előlép a gumicsizma. Mintha bús kukoricatábla volna a temető: változatos összeállításban hajladoznak a független kisgazdák a szélben, itt egy pár csizma, ott egy kertésznadrág, amott királykék munkásköpeny. Cseh Márián arcvédő rostély takar pár diszkréten levonuló könnyet. A körülállt gödörbe talicskával chile-i cseresznyét borít két sírásó, arra lesz ráeresztve a koporsó. Egy réteg hibrid kukorica vetőmag, aztán - mint cipők a dobozban -  két féldisznó, három vödör savanyú uborka, és arra a föld.
    Kint a parkolóban mindenféle mezőgazdasági vontatók, Robi-55-ösök egy endogám csoportja, obligát terepjárók, és egy kombájn* pöttyözi a panorámát - felülről tiszta Pollock. A szertartás után kiáramlik a tömeg, itt kétütem, ott nehéz dízel jajdul sirámra, a füst évtizedek múlva is érezteti majd a hatását. A Duna helikopterről közvetíti, ahogy hazaindulnak a gyászolók, a tévé előtt a nyárspolgárok pedig kövéret köpnek a képernyőre - Pfuj, nézd! Mozgásban a parasztok!

   1978-ban az L200 is munkaeszköznek indult, olyannyira, hogy az első generációban még terepjáróság se volt. Az utolsó meg... Igazságos Izomtibi. Fogalmazzunk úgy, hogy rendelkezik a keménység képességével. Át tudná vinni az egy tonnát tökön paszulyon, még élvezné is, de utána rögtön irány a zuhany, mert büdi lett a melóban, a Cica meg nem szereti, ha úgy megy haza. Igaz dagonyába menni viszont már derogál. Mi ő, holmi vidéki? De ha jól megnézzük, ez nem is róható fel neki - a mai világ kimondottan kevés olyan feladatot tartogat, amihez strapabírónak és igénytelennek is kell lenni egyszerre. A 2015-től gyártott széria pontosan azoknak a Berényi Andrásoknak szól - isten nyugosztalja -, akik olyan építkezési területre járnak dirigálni, amit összepocsétáztak az Actros betonmischerek, meg a YTONG-os DAF-ok. Esetleg azoknak a nagy, ravasz erdészeteknek, mezőgazdaságoknak, amik minden adandó alkalommal megigénylik a gépfejlesztési támogatást, hogy frissen tartsák a flottát. Jóllehet Torgyán temetésére ezek az emberek nem pickup-okkal mennek reprezentálni. Hát hogy nézne már ki, ha a melós kocsival jelennék meg... Mi vagyok én, napszámos?

   De nem is az új generációról leszen itt szó. Mint mondtam, az géj. Ez egy 1998-as 2,5 literes turbódízel, harmadik generációs, még a fészlift előtti. Épp egy olyan erdészetből származik, amit fentebb ecseteltem: német vadászok, vendégsznobok vánnyadt seggeit cipelte céltól terítékig, csak azt volt nehéz eldönteni, hogy a platón fekszik-e nagyobb disznó, vagy bent, az ülésen. Jól kijárt ösvényeken, hóban, homokban, latyakban járta le a kettőszáznyolcvan-ezer kilométert, ami a számlálón tekereg, rajt is hagyta nyomát a használat. Megvételkor az egyszínű zöld fényezésen néhol látszott még egy-egy kisebb sértetlen felület, de ez újabb harmincezer kilométer megtételével orvoslásra került. Bokros teendő.
     Szürke, kopogós, puritán a bele, de nem bántó, sőt, a hátsó lábtér bizonyíték arra, hogy kőolajból is sarjadhat élet: egész kis botanikus kert nőtt ki a kenőanyagok és benzin áztatta kárpitból. Elöl más a helyzet, a bal-egy ülése érzékien elővillantja fém combját a foszló szivacs maradványai közül. Alacsony emberke lehetett az előző sofőr, biztos az dörzsölte ki a lábujjhegyes ki-beszálláskor. Az ajtó műanyagján mély vágások húzódnak - talán be akart szállni a Kérlelhetetlen Kaszás -, a rádió előlapját meg mintha John Cena pofozta volna fel, kissé avítt, gombjai helyén jelenleg pók fészkel. Mégis a kormány az, ami igazán mellbe vág... illetve az, ami rá van húzva: a napon megkeményedett, pattogó műanyag, és a feslett varrás mentén kapálózó fehér cérna leginkább egy százlábú, japán halálbogár frissen megfeszített tetemére hasonlít - ahogy megpróbálom lefejteni a karimáról, okkersárga ragacs türemkedik ki alóla. Blöeh, emberiség elleni bűntett ez az ótvaros kormányvédő, gyújtanám fel, aki rátette a pecsétet a szabadalmi hivatalban. 
   Gépészetileg milyen egy háromszáztízezret futott, nem megkímélt állapotú pickup? Hát.. szar. Leginkább. Motorikusan mondjuk pont nincs baja. Megköveteli a 12 litert, az olajat is eszegeti, de hát ki nem. Cserébe meg is tud indulni, csak legyen fordulat. Ha nincs, tétován rád néz, és visszakérdez: "Ja, mármint hogy most?" Te bólintasz, aztán megy szépen 150-ig, nyomorgatja bele magát az áramló levegőbe, de nem megy tovább - megtámasztja szél. De támassza is, különben vagy jobbra, vagy balra, de lefordul az útról, mert a futómű önmagában annyira stabil, mint a Patás tíz lekváros gombóc után. Kerékcsapágy, lengőkarok, stabrúd, minden volt már cserélve, elöl, hátul, oldalt, középen. De nem ez a baj.

   Faluvégi ház hátsó udvarában fehérre meszelt épület áll, előtte öreg diófa kopaszodik. Bent, az ajtó mellett apró, nyomorult vaskályha ropogja be a teret, de egy arasszal fölötte már fázik az ember keze. Jobbra szerelőpad, szerszámokkal, alkatrészekkel, neoncsővel, mellette a betonalap két szerelőaknája közül az egyik fölött ötvenes MTZ kettészelve várja, hogy összevarrják. A mestergerendáról lánccal lóg a kuplungtól hátra, az első tengely a motorral vastag akáctuskón támaszkodik. Mellette áll az L200, ábrázatáról apátia sugárzik... leépülőben van, mióta ehhez az új gazdához került: nem látott se mosást, se szűrőcserét, se olajcserét. Akkreditált Mitsubishi-márkaszervízt meg főleg nem. Szomorú így, barbárok kezei között látni. No de, le a szerszámot, indulni kell a temetésre! Mosakodj meg, húzd az öltönyt, én addig felpakolom a cseresznyét. 

*arat a halál

UPDATE: Két héttel jelen poszt megjelenése után valóban elhunyt Torgyán József. Béke poraira.

   Aztán jöttek azok a piszkos angolok, ezt a vidéket is a kizsigerelt világ sorába állítani. Jöttek a Percy-k, a Basil-ok, a Livingstone-ok fehér dzsipeken, oldalkocsis motorbicikliken és ahol még a tevék megnyálazott talpai sem találtak tapadást, ott szamarakon. Jöttek ezek a filigrán, hórihorgas emberek a pengeéles bajszaikkal, amik egy-egy óvatlan pödrés után önmaguk borotváivá is válhattak, és bámulták a hegyeket a távcsöveiken át, húztak egy-két vonalat a sárga papírjukra, megint távcsöveztek, és megint rajzoltak. Feltérképeztek. 
   Ahogy a kezdetleges, kevéssé cizellált imperializmus az ország lesoványításával és reformjaival véletlenül belobbantotta a nacionalizmust, kénytelenek voltak az orientalista fölényességükkel felmálházni a Bengáli-öbölben szomorúan ringatózó gőzhajóikat, és csendben távozni. Mindenesetre búcsúzóul azért tettek a két újszülött ország segge alá egyet-egyet a másik nevével felcímkézett fingópárnákból. Nagyjából így történt India és Pakisztán pseudo-etnogenezis artificialis-a, amit én találtam ki most, az előbb, és amiről elhisszük, sőt, tudjuk, hogy kódolva volt bele a viszály.
   Az utak, amik a vitatott, északi területeket, Jammu és Kasmír-t szabdalják fel, na, azokat nem az angolok építették, ők a demagógiával voltak elfoglalva. Több ezer éves kereskedőutak ezek, meglapogatva és kiegészítve néhány vándorbuldózer tekergő csiganyálával. Letelik a munkaidő, és a dharmikus földmunkagépek csillámpalán kérődzve egyre csak mantráznak a sötétben. Ommm, ommmm, eltolommm... Egyébként nem is hiszem, hogy lennének keresztény nehézgépezetek... földcsuszamlás ellen a hit általában kevés, a dinamit meg sok... Vélhetően vahhábita munkagépek sincsenek. 

  És mik mászkálnak manapság a Selyemút karavánjai helyén? Nyeszlett Maruti Alto-k, hazavágyó Hyundai-ok, meg sarkos Mahindrák cikáznak a potrohukat vonszoló teherautók között. 
   Bedford J5/6, Ashok Leyland 2523, mint a lorry piac full hinglish breakfast-je és délutáni maszala teája trónol az étlap tetején. De nem csak angol maradékokból készültek helyi sikermodellek, a Tata - Daimler kollaborációból megszületett az indiai haszongépjárművek currywurst-ja, amiből a hatvanas évekre szépen elhagyták a wurstot, így a Tata 2515 és a Tata 1210 már az önállóan is életképes indiai nehézipar eredménye és motorja lett. De nem csak Európával ment ám a fúziós konyhaművészet, Pakisztán ma is a japán Hinoval közösen fejleszti a Hinopak-ot, ami a kajás allegóriába fűzve már nem is tudom, mi lehetne - wasabi biryani? Halálrámen? Akármi is, de gordonremzi biztos felpofozna érte.
   Trikós sofőrök himbálóznak a sofőrülésekben, majd' kiesnek az ablakon, ahogy az egyik kezükkel a kormányt tekerik, a másikkal cigit hasissal. Na szép, nyugaton rekreáció, a Karakorumban munkavédelmi felszerelés: kell, hogy ne féljenek a szerpentineken - állítják, lengőtekére emlékeztető testtartással.

   Állítsunk csak meg egy jó magyar választópolgárt a Blahán, és kérdezzük meg, mit mond, mennyire áll messze Kasmírtól a pszichedélia. Hát ő nem pontosan érti a kérdést, de náluk a Liza kutya szokta cincálni a lábtörlőt, arra mondta az állatorvos, hogy a szihéje gyenge. De hogy ennek mi köze a szőnyegekhez, nem tudja. Pedig van, Duncan Campbell könyve a The Paradise Trail is többé-kevésbé erről szól: a hetvenes években három virággyermek elmegy megbámulni a közép-kelet konfliktusát és művészetét. A modern Irán, Pakisztán és India esztétikája befagyott fehér szemeknek elsőre talán befogadhatatlan: harsány színek, buján tekergő ornamentikák és Microsoft Paint egy olyan gőzgépezetben összedolgozva, ami nem ismer emissziós normát. 
   Nem úgy a hindusztáni géppark, ami felületet biztosít az egyszeri embernek, hogy önkifejezze magát, mert hát ezek ilyen habitusú emberek... nehéz is lenne introvertáltnak lenni egy olyan területen, ahol másfél milliárd ember grasszál céltalanul: bemész a szobádba, hogy vagdosd magad, erre csak annyit látsz, hogy tizenöten bámulnak rád, miközben valahonnan a perifériából előugrik és fejbevág az anyád: उसे कौन धोता है, तू?? Nem. De egyszer csak azon kapod majd magad, hogy tizenöt évesen feleséged van, és kiégve ülsz a mélykék Bedford roncsában, amit apádtól örököltél... meghalt, miközben Kargilból Gilgitbe vitte a gittet.
   Ahol kevés a GDP, az idő gyorsan telik, csak a balesetek történnek lassítva: szemből egy urdu kalligráfiák, villódzó virágminták és oszcilláló díszláncok alkotta fémkazal érkezik, az oldalán tarka madaraktól és virágoktól keretezve Ayub Khan tábornok képmása kémlel. A szélvédőből két tenyérnyi szabad ablakfelület, ha kilátszik, a maradékot már-már ízléses fa frízek fedik; a fülkébe miniatűr székelykapun át vezet az út, rajta '786'. B-ismi-llāhi r-raḥmāni r-raḥīmi. Amibe megérkezik, az a kék Bedford orra, benne a 4,9 literes benzinmotor, rajta páva, Satyameva Jayate és Om Namah Shivaya, mögötte az apád. A taknyosra ázott kanyarban kifelé indul a pakisztáni teherautó fara, Brahma tenyerébe, le, az üres térbe. Közben elpattan valami a világban, az indiai lemez fél centivel északabbra moccanva betámaszt az eurázsiai lemeznek, megindítva néhány-száz tonna törmeléket az éppen balesetet szenvedők felé. Fellángol az angolok hagyatéka, etnikai, vallási, politikai tűz üt ki a két sofőr mellkasában, egyáltalán, a világ összes fundamentalizmusa ebben a két fülkében összpontosul. Alant egy buddhista ökrös szekér egy sziklatömb hatására a létforgatag következő szakaszába lép, a szemben álló hegyről a fehér, anglikán majom pedig poháralátétet rágcsálva csak a fejét rázza: "hmpf... bloody peasants..."

  Két napja itt pihen pár korty szakszervezeti olaszrizling az asztalon, az a fajta, amilyet a rokonainak vesz az ember, ha a nevüket nem tudja, de a mama megmondta, hogy mégiscsak illene valamit, mert hát az apja a Kálmánnak volt az unokatestvére. Ó... hogy a Kálmánnak... Ha a bor tetején nem lazulna vékony réteg por, és a háttérben lágyan hullámozna egy Bon Iver bakelit, lehet, hogy elmerengenék Chomsky-ról, meg a világban elfoglalt helyemről. De muslincafingatóként túl tróger az álértelmiségiek meglepően szűk toleranciahatárához, így inkább azt képzelem, hogy picsát dúdolok a bakancsom orrának egy kispesti buszmegállóban, és úgy húzom le, miközben valahol a távolban felsír egy sommelier. Fényesen cikáznak a savak, a rezeda homorú mélyedést nyom a nyelvemre, sőt, esküdni mernék, hogy pár másodpercre meg is szédültem - ívbe vágom a számat - hm, hm,  nem rossz ez, te, hol az üveg.

  Alaptétel, hogy külföldi utazásos sztorival nagymellényes pökhendi fasznak tűnik az ember. Figyeld csak meg azt a legbelsőbb énedből feltörő, leküzdhetetlen utálatot, amit a következő mondat vált ki: Ittam már hasonlót, Grúziában, csak ott ez nem rizling, hanem gelati. Naugye. Hasonlóan könnyed, száraz, fehérbor, nem nyomasztja az ember száját, inkább posztót lenget előtte, hogy igyon még. Az a faszi kínált meg vele minket, akinél Kutaisziben szálltunk meg. Alacsony, erős testalkatú ember, érett rozstáblára emlékeztető bőrrel, és csodálatos szinkronhanggal: kellemesen fanyar, mint a meleg kökény, összehúzódik tőle az ember feje búbján a bőr. Olyan konzisztens személyiség, akit a gömbölyű akcentusával harmonizáló habitusa rövid, nyugodt léptekkel visz előre - megmutatom Grúzia legszentebb helyét, gyertek, kint áll az autó a ház előtt.
  El nem tudtam képzelni, mi a jó eget vezethet egy efféle lassan lebegő, bölcs ember. Valami középkorú, józan Volvo-t? Vagy egy lomha, lapaj amerikait? Hát nem. Derékba tört beton villanyoszlop mellett egy szürke Nissan Cube vakkant.
  Az a Cube, aminek Comic Sans-ba van szedve a dizájn-nyelvezete. Az a Cube, amihez a CAD-nek csak a trial verzióját használták, és jól áll neki. Az a Cube, ami a látszat ellenére nem plüss... sőt, la ambiance de l'intérieur meglepően kemény: az ülőlap egy túlkelt szövetmuffin, amiből szándékosan kihagyták a tejet, körben pedig egy babakádról mintázott, műanyag Möbius-szalag húzódik, hogy egyoldalúan magába zárja az embert. Mindenhol ott figyel az a bugyuta, szerethető, nyújtott gyűrű motívum, de hát mitől összefüggő egy dizájn, ha nem az ismétlődő mintáktól. Variationen über ein Thema von Haydn, ja? Yayoi Kusama の All the Eternal Love I Have for the Pumpkins. Picasso bika-sorozata. Ugye-ugye, ennyi bolond csak nem tévedhet.

  Hogy milyen vezetni? Azt nemtom, mert a hátsó padon gubbasztva csak azt tudtam latolgatni, hogy vajon tényleg kolostort nézni megyünk, vagy post-mortem kurválkodni a dél-orosz szervpiacra. Azt mindenesetre meglepve tapasztaltam, hogy az egyébként kemény futómű egész ügyesen kezeli a kátyúkat, kutyákat, random téglákat és hiányzó csatornafedeleket. A mi grúz Jonathan Banks-ünk határozott megfontoltsággal hajtotta a kocka rámamargarin, az meg csak gurult tovább, és az elkenődő éleivel szépen nyelte el a külvilág olyan obszcén behatásait, mint a döccenések.

  Elöl, a kenguruerszényben épp csak zümmögött a motor, nem rúgkapált a 40 fokos emelkedőn pattogó traktor mögött sem, hogy elkélne már egy korty páörréd. Na jó, nem egy Klein Dávid, de nem is kell annak lennie, különben se a Kazbegire mentünk, csak a Motsameta-kolostorig, oda meg még egy orosz hullákkal megrakott i3 is vigyorogva felsuhan. Azt említettem, hogy - mint a grúz géppark negyede - jobbkormányos? Bezony, divat ám Grúziában a japán belpiac. Meg azt képzeld el, hogy a jard kizárólag új, ropogós, V6-os Interceptorokkal grasszál. Érdekes, mi? Legközelebb elmesélem azt is.

  Romlás. Középkorú, féldagadt, angol férfi, a tokája vonulatot képez a megereszkedett hasával, de annyi baj legyen, legalább van hova külön gyomrot fejleszteni az olajban sült cukornak és a vérző vörös húsnak. Hamburgerrel töltött pizza, lóhúgy kukoricasör, zsírfánk. Cuisine américaine. Ahogy a szem átszalad az ajánlaton pavlovi nyál csordul a toka belsején. Jobbra balra ingázik Clarkson herezacskós tekintete, miközben a kissé lefittyedt olvasószemüvegén narancs-fekete Amazon logó tükröződik - jóllehet, egy valóságszinttel feljebb dollár szimbólum pörög rajta, de ezen a félkarú rablón nem a kapzsiság játszik. Ha Victor Frankensteinhez anno beállított volna az Amazon, hogy hatmillió dollárral asszisztál neki teremtményenként, az alkotói buzgalom pezsdült volna benne, nem pedig önnön épülésének reménye.
  Tehát ami Clarksont meg a másik három hülyét illeti, egy közepesen átlagos brit őszi estén valószínűleg hálával vegyes fölénnyel vették tudomásul, hogy megint #magasélet. Szinte látom, hogy a térdüket csapkodva szakadnak a röhögéstől - baszki, nem hiszem el, az amerikaiak mindent kifizetnek, ráadásul bele se beszélnek semmibe. Hülye kapitalisták, kapitalista hülyék.

  Pontosan ezért pattant fel, és maradt ott a szemöldököm a második rész... gyakorlatilag egésze alatt: ingyenpénz van, alkotói szabadság van, BBC PC nincs... akkor ez mégis mi? Úgy képzelem, ilyesmit produkál Gordon Ramsayben egy Big Kahuna Burger. Mármint szart, sok verejtékkel és robbanással, aminek a tetejére Tarantino teszi fel a koktélcseresznyét. Andy Wilman (a producer, a három arc mellett a negyedik, aki ellopta Harrytől a láthatatlanná tévő köpönyeget, közben meg úgy néz ki, mint Bilbo) nagyon meggyőzően állította egy interjúban, hogy ők teljesen szabadon dolgozhatnak a buborékukban, nem gubbaszt az írói tolluk megrágott végén egy-egy szakértő keselyű. Én akkor ezt elhittem, de az Edge of Tomorrow szekvencia közben nem tudtam nem kételkedni: egy kolosszális Moloch madzagon rángatja Clarksonék aszott, vén marionett testét, Hammondét meg a szél mozgatja, like a plastic bag. Katy Perryt követelt az egész jelenet.
  Teljesen elhervadtam, pedig nem vagyok egy elkötelezett Top Gear rajongó - mint akik sztiges pólóban bolyonganak műszaki karok kampuszain. Ennyi, nem lesz több autós szórakoztató műsor, pedig mennyi lehetőség rejlik a koncepcióban... Talán nem olvasták el az Amazon-szerződés apró betűs részét, és most túszként kényszerítik őket nadrágjuk tátongó slicce felé? Vagy egyszerűen BBC szerkesztők nélkül ennyi van bennük? Az egyetlen elmélet, amibe kapaszkodni tudtam, az volt, hogy talán a marketingesek kértek egy epizódot kimondottan az Újvilág sztereotíp dagadékjainak, hogy legyen mivel felhizlalni a kezdeti nézettséget. És bizony a harmadik rész ezt látszik alátámasztani: két adag fish&chips között GT-kkel császkálnak fel-alá l'Italia settentrionale e Toscana. -ban. (Nem tudja valaki, hogyan képezi az olasz a locativust?) Végre tényleg nagyon Nagy Túráznak, végre megszólal a beszélő név, végre értelmet nyer a cím.

  Három meglett ember poroszkál a modern élet sósivatagában, és a midlife crisis villás botként elvezeti őket a buliba, ami a rezgő horizonton túl van. Sőt, továbbmegyek, ezek hárman a Brit Birodalom utolsó ivadékai, csak Redcoat helyett világoskék ingben hirdetik a nyugati világ dekadens dominanciáját és/vagy lovagolják meg a domináns dekadenciáját.

  És amíg ez nekünk jó, addig mindegy, hogy mivel etetik őket, nem?

  Megérkeztem az automatikus jövőbe, ahol tapsra kapcsol a csillár, és le lehet feküdni a szobainassal. Robotkurva. Okos a szoba, okos a kávéfőző, a mosógép, a villanykörte. A padló követi a lépteimet, és csak talpalatnyi helyen fűt. A hűtő ajtaja két kopogásra áttetszővé válik, így nem kell kitárva, súlyos wattokat pazarolva morfondírozni, hogy elfogyott-e a karfiol. Nem, nem fogyott el, mert a karfiol végtelen, és a tudósok megállíthatnák vele az éhezést a Földön.
  A garázs is bámul, jövök, nyitja az ajtót, kapcsolja a villanyt, a fényében megcsillan az önvezető autó. A megváltó, ami elhozza a paradicsomot, de ha kell az óvodából a gyerekeket is. Pontosan úgy működik, ahogy azt egyszeri emberként elképzeled: beleülsz, mondod neki, hova vigyen, és ő figyel, számol, közlekedik, visz, miközben te malmozol, dolgozol, vagy csinálsz bármit, ami egy kétszer két méteres állógalérián egyébként lehetséges. Felszabadít, és alapjában véve ugyanazt a hasznot teremti meg, amit az összes eszköz a csimpánzok összenyálazott, hangyafogó botjai óta. Időt, és energiát spórol, amit nem holmi szükségletre kell elhasználnunk - közlekedésre, hovatovább önfenntartásra - hanem az én kiteljesítésére, szórakozásra, szellemi munkára.
  Nem csak a kollektív tudat épülését segíti elő, de akaratlanul a fejlett és a fejlődő országok közötti szakadékot is elmélyíti: az elővárosból ingázó nyugati felső-középosztály nem veszít értékes órákat, útközben százharmincas tempónál is zavartalanul lapátolhatja a GDP-t, mialatt Indiában egymilliárd ember még mindig barbár módjára, végtagokkal vezet, ha vezet. Undi. És ez nem az elmaradottságból, vagy a versenyképtelenségből, hanem a (közlekedési) kultúrából fakad. Samuel P. Huntington a 'Civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása'-ban rávilágít, hogy nem törvényszerű, hogy a nyugati civilizáció és vívmányai az egész világon elterjedjenek. A többi is fejlődik a maga útján, idővel pedig lerázza magáról a gyarmatosítás lepedékét. Ugyanígy az autonóm közlekedés sem terjed el szükségszerűen világszerte. Képzeljük csak el, hogy leteszünk egy Autopilot 100-zal felvértezett Telsa Model Zs-t Delhi közepére, és egy sistergőset verünk a seggére csalánnal - gyí! Válaszul idegesen sípol, izzadtan zümmög, és tanácstalanul áll egy helyben, mint egy nagy, bárgyú tehén. Túl sok az input, számítógép nem tud mérlegelni olyan világban, ahol a káoszhoz idomulva fejlődött az élet.
  Ebben a jövőben az emberi élet olyan fontos, hogy saját épsége érdekében alá kell rendelni az individuum akaratát: ha teljesen ki van húzva az egyenletből az emberi esendőség - a véletlen -, a legminimálisabbra csökkenthető a balesetek száma. Eltűnik a kormánykerék, a pedálok, nincs kanyarból kigyorsítás, nincs heel-and-toe, se kanyarsebesség, utazás van, amivel megvalósulhat a robotokon alapuló közlekedési kommunizmus. 

  Minekután szárba szökik a feng shui reneszánsza, a garázsból kiszorulnak a férfiak, a felszabadult életteret pedig elfoglalják a kreatív nők. "10 ok, miért ne tegyünk gömbkaktuszt a kalaptartóra", "Autonóm töltöttkáposzta recept éhes dagadtaknak", és hasonlóktól hízó autós rovatok indulnak a női magazinokban, ezzel párhuzamosan pedig az apukákat meredeken felfelé ívelő öngyilkossági ráta tizedeli. Pár gyászos évtized alatt a személygépjármű óhatatlanul elveszíti autó jellegét. Aki szórakozni akar, elmegy pályára valami robbanómotoros kocsival, mint az állatok. Khmemissziós kvótakhmm... 
  Cserébe megszűnhet a jogosítvány intézménye, ráadásul utódonként meg lehet spórolni egy havi fizetést, aaayeeeaaah! Az apukák fogyását ellensúlyozandó, természetszerűleg megemelkedik azon gyermekek száma, akik nagy sebességnél fogantatnak. Ne higgyük, hogy a technológia fejlődése visszaszorítja az ösztönöket, inkább biztonságos térbe tereli őket. Mi is indikálna jobban egy életképes trendet, mint a pornó: amint megjelenik valami a pornhubon a tagek között, tudni lehet, hogy érdemes bele pénzt fektetni. Az emberek (főleg a férfiak) villámgyorsan felismerik, hogy büntetlenül lehet menet közben szexelni - csak elektrokromatikus ablakok kellenek, hogy a szégyenlősebbje se ellenkezzen, de nem kell félni: a kínálat követi a keresletet, 2 év alatt extraként kínálja majd minden prémium márka.

      Van nekem ez a teóriám, hogy a Toyota Franciaországban fenntart egy napszemüveges, öltönyös nindzsa-osztagot külön arra, hogy ezeket az embereket összefogdossa, és fekete terepjárókba gyömöszölje, hogy aztán a Nizza és Cannes közötti dizájncenterében Lexus-tervezőket faragjon belőlük. (Sőt, ha jól meggondolom a BMW valószínűleg ugyanezt csinálja Amerikában, de ez nálunk sokkalta nagyobb dolog, konteó, elmondom később, ha nem hallanak ennyien). Tetszik tudni Dél-Franciaországban található a Toyota Europe Design Development, ahol azok a dolgok születnek, amiket mi ma Lexusnak hívunk. És ha a vetünk egy pillantást a mai dizájnnyelv-kínálatra, erősen kitűnik, hogy a japánoknál alapkövetelmény a téveszme és a hallucináció.*  

Oldalról energonon nevelt krumpli, elölről az univerzum születése, hátulról meg... nem tudom, a csíkszemüveges csávó a sztártrekből, némi szájberpánk utókezelés után. És ezzel egyáltalán nincs baj, mert akármilyen kaotikusnak is tűnik, a provanszi széltől bekokózott otaku-harcos kezénél nincs jobb helye a tervezőfilcnek, mert abban a vizuális világban ő a kriptográfia Russel Crowe-ja, a fizika Stephen Hawking-ja és a Dáridó Lajcsija. Csak mi, halandók nem látjuk a rendszert, de a vonalak között bimbót repeszt az Lexus dizájn-filozófiája, az L-finesse: helyükre kerülnek az élek (Arrow Head) - értsd mindenhova -, eltökélődik a tekintet (Resolute Look) és még az a kis L-alakú basz is odavágódik, ami akkora divat, me' hanyagul odarántani egy vonalat, és elnevezni motívumnak az manapság hip,

Igazán nagyra értékelem azt a fajta bátorságot, amivel a Lexus úgy általánosságban a tervezéshez viszonyul. Ami persze nem puszta bátorság: azért is hathat ennyire idegennek, némelyeknek talán befogadhatatlannak ez a nyelvezet, mert a távol-keleti esztétika alapvetően más (lásd Prius 2016), mint a mi, klasszikus civilizációból kihajtott ideálunk... meg hát érted, japánok.

Hopp, közben az UX-ről meg nem derül ki semmi. Le kell számolni belőle az összes, valóságtól elrugaszkodott fogást, amit én obligát koncepció-sallangnak hívok, és ami valami olyasfajta játék, amit a barátnőddel csinálsz, ha ki akarod próbálni az anált: ideges vigyorral bedobod az ötletet, és ha repül a vasaló, kibekkelsz azzal, hogy csak vicc volt. Ezek közül a tükrök helyetti kamerák és a lézerrel összefirkált gumik kimondottan lerágott csont kategória (*ásít*), emellett erősen ambivalens érzésekkel viszonyultatok a kivehető/hordozható hangfalhoz. Mármint... tulajdonképpen nem rossz ötlet, de nem tudom nem látni mögötte azt a fehér szobába zárt tíz támaszkodó és tollával játszó embert, akiknek ezt ki kellett találni.
"brainstormingbrainstormingbrainstormingaaaaajjqooqwnofqngqompcqvqv"
És ami a legszebb, a sajtóanyagban külön nevet alkottak ennek a közönségnek, akiknek ismérve a rozéfröccs és a hangszóró (meg a pénz): "Urbanites", úgy mint "megveszik ezt még a pesti urinépek, tíz ujjukat megnyajják utána" - hibátlan, hibátlan; könnyeket törlök a szemem sarkából. :D

Van itt még szinte átlátszó polikarbonát A-oszlop (kettő), és engem módfelett érdekel, hogy ennek a fésűs alakzatnak statikai funkciója is van-e, vagy csak az esztétikai kontinuitásban játszik szerepet. Valaki kérdezze már meg nekem a sajtótájékoztatón. A beltérben az elefánton kívül a legmarkánsabb elem a vizuálisan különválasztott első és hátsó tér, ami azon a pofonegyszerű megállapításon alapszik, hogy elöl szokott vezetni az ember, hátul meg nem. Ennek megfelelően elöl sportos a hangulat, hátul pedig tökmás, kózi, már-már hálószobás - ezt a megoldást egy kicsit visszafogottabb formában szívesen viszontlátnám. Na de azok az ülések... a kellemes negyvenesek lába megremeg, egy diszkrét nyálcsepp telepedik a száj szegletébe: MISZTER GRÉJ... *breathing intensifies*...

A hokedli ötven árnyalata? Valaki? Értitek... mert bőrszíjak... meg... meg BDSM... mint a könyvb... én amúgy nem olvastam! Esküsz... mindegy, ott vannak a kurva ülések, azt' gondoljatok róluk, amit akartok, szarok rátok meg egészre.

*: tételezzük fel, hogy japán tervezők dolgoznak az ED²-ben.

Mercédeszt, Guglt, Teszlát, értsd. az összes iparági kurtizán nagyasszonyt megcsapta a nouvelle vague, fülest kaptak a Marie Claire hasábjain, hogy a szipkás szigarett legalább annyira 2014, mint KESHA. Ideje lepöccinteni a hamut, elnyomni a megolvadt szűrőt, és egyáltalán, letenni a bagót, mert a modern férfi elfordította egyszemű tekintetét a nyolcvanas évek mádámjairól, sportcopfos lány kell neki, egészség- és környezettudattal, továbbá combokkal, amiknek a roppanása friss juhbeles virsliére emlékeztet. Ez a modern férfi pedig a megszemélyesített vállalatok (ti. a nők) vágyálma: a profit. A pénz. A lé, suska, dohány, zseton, della, amit mindenáron muszáj megszerezni, így a prémium kurvák kénytelenek veszedelmes csöcseik közül előhúzni a bankkártyát, és elkezdeni húzogatni a megfelelő nyílásokban, hogy továbbra is maradjanak megfelelő nyílásaik.

Ne buziskodj itt képekkel, mondd, mit akarsz.

Azt akarom mondani ezzel a félfüstös bordély-képzettel, hogy manapság az élvonalbeli gyáraknak sokkal többet kell kutatásba, fejlesztésbe fektetni, mint valaha, különben lankad a vevőkör figyelme, beteljesedik a rémálom, a kín: elpártol mellőlük a kitartó kuncsaft. Amennyiben pedig tovább fűzöm a gépjárműipar-kéjlak allegóriát, a házikurvák széles spektrumából válogathat a vendég. Emígyen távoli hasonlóságot vélek felfedezni a kuplerájok és azon japán, illetve koreai popbandák között, amiknek a küszöblétszáma minimum százhúsz, hogy minden rajongó ízlésének legyen legalább egy megfelelő tag. Tessék, releváns nyakmerevítő videó, amivel megágyazok a bordélyház hasonlat továbbfűzéséhez, és a figyelem megragadásához:

Hát erre való a Mama-san, akinek a családja ÉVEZREDEK óta szajha-menedzser, ismeri a lányokat kívül-belül, kinek mikor volt herpesze, mikor bökte meg az ujját a rokka orsója. Ismerője, néha felügyelője a házban folyó intrikáknak, teszem azt, ki kinek a kuncsaftjait akarja épp elszeretni. Például Mercédesz a törzsvendégek mellett ráhajtott a fiatalokra, Kia azért teper, hogy végre komolyan vegyék, Teszla meg mindenkivel meg akarja dugatni magát. Egy igényes fasz, egy igazi connoisseur ad az ilyesmi belsős infókra, nem holmi 'lukmindegyikenvanöhöhöhöhö' mentalitással veri magát a két legnagyobb csöcs közé. A mama-san végigvezeti a klienst a halon, kikeverteti a szokásos koktélt, és közben nem elsorolja a méreteiket, a mama-san mesél ezekről, a lányok életéről, a vágyaikról, a szokásaikról.

A Mama-san tehát nem prospektus-szerkesztő.

20 évvel később ugyanitt: a tapéta felpöndörödött, a padlódeszkákat felszedték tüzelőnek a környékbeli cigányok. Egy törött lábú széken egyensúlyozva mélán cigarettázgat a Mama-san. Tönkrement. A kormány lassanként betiltotta a hagyományos prostitúciót, azt állítva, hogy mind egészségügyileg, mind erkölcsileg bomlasztó hatással van a társadalomra. A lányok a legkülönfélébb szerkezeteket kezdtek magukba ültetni, mert olvastak valami hülye cikket a Marie Claire-ben, mígnem teljesen elveszett belőlük az ember. Autonóm ribancrobotok lettek, baszógépek kijelzőkkel, akkumulátorkapacitással, és választható-személyiségprogramokkal. Ezzel együtt a férfiak a leghatékonyabb úton, erőfeszítés nélkül jutottak célba, a nemi betegségekből származó halálesetek pedig megszűntek - de az ember olyan állat, ami mindig talál valamit, amibe belehalhat.

Eközben a bordélyházból robot-töltőállomás és -tároló lett, a Mama-san pedig elvégzett egy OKJ-s kiadványszerkesztő-képzést: ő csinálja a brosúrát a géplányokhoz. Excel-táblázatokon üvegesíti a tekintetét, római-kori orgiák gondolatára maszturbál, és neoluddita-mozgalmat szervez, ennyi maradt neki, meg a hagymás bab.

SARAH CONNOR, IS THAT YOU?

Nézd meg… nézd csak meg, hogy alakította át az ötlet körüli testet 66 év. Az alapkoncepció, ha hunyorítva is, de ugyanaz, amit Ben Pon gyermeki lényeglátásával felskiccelt magának ezerkilencszázkjnbvizvubjoben. Feltételezem hollandul kiabált valami olyasmit, hogy „Motor kell, ülés a sofőrnek, és hely!” Hely, amit ki-ki korának, kultúrájának és életformájának megfelelően használt fel. Mwanajuma, kenyai fegyverkereskedő AK-47-eket és RPG-ket szállít benne, Enrique Bogotában élőállatot és kokaint visz vele a Fő utca 31-be. Aztán ott volt nevezett Janis Lyn Joplin 1968-ban, mint a virág-gyerekek esszenciájának megtestesülése, ő megint másra használta azt a másfél köbméter rakteret: eggyé vált, inhalált, tudattágult benne. Ennyi hely kurva sok mindenre jó, na, a Volkswagen meg mozgathatóvá tette, és rajzolt neki arcot, bumm, ennyi a zseniális recept.

Na, nem mintha ők találták volna fel a minivant, viszont ilyen adottságokkal a kortárs konkurenciához képest olyan volt, mintha Balian Buschbaum-ot hasonlítanánk Tucker-höz, aki Michigan-ben lakik, és egyetlen kiemelkedő vonása, hogy gyerekkora óta szeret enni. GMC Handi-Van, Dodge Royal Sportsman, ezek mind nehezek voltak, torkosak és drágák. Míg az alap T1 3000$ körül mozgott, utóbbiakat 4000$-től lehetett vinni, ami, akármilyen jóléti állam matematikájával számítom is, harmadával több.

Vitte boldog-boldogtalan, a VW számlája meg Tucker-höz vált hasonlóvá, zsíros pénz folyt minden nyílásán, a történet folytatását meg ismeri mindenki: tőke, terjeszkedés, lenyomjuk a japánokat, Das Auto, blabla, aztán persze dízelgét. Ha Palik Laci húsz évig barlangban simogatta volna Marsi Anikót, most biztos kitörne belőle a „Jónapotkívánok, hát itt mi történt?!”, de erre most nem is fecsérelnék több szót, lényeg a lényeg, Winterkorn jól belemártotta a céget a szarba. Főleg az Amerikai Anyámat Is Beperlem Egyesült Államok népének kerek hasát bolygatta meg a botrány, önteni kell a dollármilliókat a mea culpába, hogy visszanyerjék az eljátszott bizalmat.

Elképzelem, ahogy Wolfsburgban, tejüveg ajtók mögött, egy füstüveg tárgyalóasztalnál főrészvényesek, elemzők és bíborosok körében összeül az új igazgatótanács, és bántó csendben elkezdődik a vakarózás: „Gyerekek, amit eddig csináltunk… arról felismernek, KUKÁBA MINDENT! A szélszesek és a marketingesek extra adag metamfetamint kapnak, egy hét alatt dolgozzanak ki új stratégiát mindenre, mi addig felmossuk a vért, és lenyugtatjuk a hiénákat.”

Ennek a reformációnak az első kiáltványát az idei CES ajtajára szögelték ki „Mi tulajdonképpen nem vagyunk rossz fiúk, csak hát izé…” címmel, ez vóna itt e:

A lényegre térek, nekem itt, az úgynevezett irodában kurvára nem tetszik, ezért leszarom a vért hugyozó marketingesek szüleményét, pár szót vagyok hajlandó pocsékolni rá: Latte Macchiato.

Hát szóljanak már neki, hogy ma már nincsen is Woodstock! Az nincs, Burning Man van, ott viszont felgyújtják az efféle, technológiai boszorkányságokat. Nincs mit tenni, saját kezűleg kell megalkotnom az Ivadékot.

(Folyt. köv)