Polipszex, szusi, Skyline

2017. szeptember 23. 14:02 - 323

Azt olvastam az interneten, hogy Japánban ezek vannak, meg nagy radioaktív gyíkok jönnek ki a kádból, és mindenki hasbaszúrja magát, ha veszít dzsengában. Ráadásul folyton hunyorognak is.

És nem állítom, hogy ezek tévedések.

De én tök művelt vagyok, meg megy a számtan is, ráadásul a menyasszonyom japanológus, úgyhogy keresztülláttunk az ilyesfajta közhelyeken. Elkerült a szabvány turista attitűd, ami főleg azokra az amerikaiakra jellemző, akik tátott szájjal vonatoznak az Akihabara, Fuji, Shibuya tengelyen, azon morfondírozva, hogy igen, igen, mekkora ötlet volt atombombát idedobni. Kettőt. // Amúgy meg ez a Kim Jong-un is micsoda egy morózus tag, lövöldözi azokat rakétákat, a végén még eltalál valakit - az irónia, a hipokrízis. // Node, megvolt a magam terve, hogy az autót szerető embernek mit kell megnézni, és a magamba oltott, japánautót szerető ember fel is írta a Mazda Museumot, a Toyota élményközpontot, és ha az idő engedi, valami riftelős andergraund tokiói parkolóparádét. 

Nyilván egyik sem valósult meg. De hát akkor miről fog szólni a cikk? Én azért kattintottam ide, hogy Skylineok, Suprák és RX-7-ek tömkelege fröccsenjen a képembe, követelem a bukkakét.

6.jpg

Nincs bukkake, csalódás van. Csalódás, amit azoknak okozok, akik azt hiszik, Japán egy anime, amiben mindenki Fujiwara Takumi. Még a nagymamák is Takumik. Nem, bele kell törődni, hogy Japán is egy - többé kevésbé - ugyanolyan, racionális törvények mentén működő ország, mint akármelyik másik. Nem hemzsegnek kétüléses kvázi sportkocsik mindenütt. Bár ehhez hadd tegyem hozzá, hogy MX-5 rengeteg van. Értsd, ahogy mondom, rengeteg. Meg Impreza. Meg GT86. De ezeken felül a járműpark legalább felét a keicar-ok alkotják, ami engem borzasztó módon gyönyörködtet, szívesen megennék egyet. És fordítva, bosszant az az általános emberi arrogancia, ami arra sarkall, hogy a nyolcvan kilós, nyomorult testeinket másfél, két tonnás gépezetekkel mozgassuk, ami ha lehet, még legyen kurvára erős is, mert sietek 50-ig meg 90-ig.

660 köbcenti egy keicar maximális hengerűrtartalma, az micsoda, a fűkaszám nagyobb, bazeg. Talicskámat gyorsabban tolom. De minden világossá válik, amikor szembesül az egyszeri turista a japán sebességkorlátokkal: városban 40, külterületen 70. Naniii? Az nem sok, és ebből következik, hogy tényleg nevetségesen lassan lehet távolságokat megtenni, de így legalább nincs olyan hely, ahova ne lenne elég az a szűk 700 köbcenti. És ezt nem csak úgy a levegőbe mondom ám, merthogy kibéreltünk egyet.

21.jpg

Egy hét, négy ember, négy 70 literes hátizsák, két sátor. Azt mondták lehetelen. Azt mondták őrültek vagyunk. Azt mondták bele is halhatunk. De aláírtuk a szerződést, pedig gaijin mivoltunkból fakadóan nem köthettünk, csak olyan biztosítást, ami azzal kecsegtetett, hogy ha bármilyen baleset történik, akármi, még ha nem is mi vagyunk a hibásak, ki kell fizetnünk az autó árát. De nem fogott rajtunk az elrettentés, alohomora, mi bátrak voltunk, elvittük. Aztán később a tévében láttunk egy műsort, amiben erősen ágáltak az ellen, hogy külföldinek autót adjanak bérbe a kölcsönzők, mert tízből nyolc balesetet ők okoznak. Mármint mi, a barbárok. De mi nem vagyunk barbárok, tök műveltek vagyunk, meg megy a számtan is, és különben is van közöttünk japanológus. Ja, meg két maláj.

20.jpg

Igen, még aludtunk is benne. Szóval MRWagon. Bestia. 50 lóerő, automata, súlyos embertöltelék. Ennek bizonyára nyögés a vége. Igen, az, de köztudottan nem hülyék a japánok, majdnem minden emelkedőhöz jár kaptatósáv, ahol ezek a gyösz kis pockok kaparhatnak, visíthatnak, pingpongozhatnak kettes és hármas között, mint a régi tiptronic-os Corsa a reklámban. Az első nagyobb dombnál izgultunk érte, szegény MiszterWagon, most biztos meghal, most felrobban, milyen vastag a tűzfal? Átviszik a repeszek? De a dombok, hegyek, lankák újra és újra le lettek győzve, elmaradozott a fogcsikorgatás, bizalom alakult ki a boxosdoboz iránt, átmegy ez mindenen, baszod, mint töppedt, ázsiai gép-Mózes még a cunamit is kettéválasztja. És ez megérlelte bennem a gyanút, hogy a japánok saját maguknak jobb autókat csinálnak, mint a világ többi részének. De ezt bizonyítani nem tudom. Még.

Hasítottuk a vidéket, mentünk le délre, egészen Hiroshimáig, ahol nem néztük meg a Mazda Museumot. De nem bánom annyira, majd megnézzük legközelebb, biztos tíz év múlva is ott lesz. Ellenben megideologizáltam, hogy miért nem mentünk be se abba, se a Toyotába. A múzeum autóparkja ott áll egy kivilágított teremben, bambán, apatikusan, mint a patyolat. Én meg nem vagyok holmi mizofóbiás bolond, szeretem, ha valami koszos, avítt, és mögötte a háttér nem vászonra van kasírozva. Barátom a mélységélesség, és a pára. Annak ellenére, hogy Tokiót nem zártam a szívembe, egy hónapot simán eltöltenék ott egy rollerrel és egy Yashica-val. Reggelente betenni két, ebis onigirit a batyuba, aztán a délelőttöket szűk, eldugott utcákban végiggurulni, beülni egy öreg nénihez egy közepesen rossz kávéra, aztán megbeszélni vele annak a szakadt Pao-nak a történetét, ami kint áll a ház előtt. De még inkább ugyanezt, csak vidéken, és roller helyett Suzuki Fronte-val. Vagy egy Honda N360-nal. Vagy egy Nissan Figaro-val. Don judge me.

19.jpg

A meglepő homogenitást azért itt-ott pettyezi egy-két külföldi modell, például igen tekintélyes a Mini állomány, Fiat 500-asból is akad néhány, na meg Porschék. Ezt a fura, látens szerelmet, ami összeköti őket a németekkel, talán nem kell magyarázni, de szinte perverz hajlama van az embereknek a Porschékra. // Az egyik couchsurf hostunk apjának például tizenkét 911-ese van, ő maga meg nagy művelője mindenféle motorsportoknak, rifter. // Erre rajzol kontrasztot a nullához közelítő amerikai jelenlét, talán a teljesen indokolatlan, behemót Jeep-ek az egyetlen képviselői, de ezen ne is lepődjünk meg.

Azt sem állítom, hogy nincsenek sztenderd fétistárgyak az utcákon. Láttam RX-7-et, Sylviát, Skyline-t, Z-ket, ja, még egy Trueno-t is, de azért nem fektettem rájuk nagyobb hangsúlyt, mert untig ismerjük őket videókból, képekről, a internetról, és ha egyszer te is elszánod magad, hogy tizenegy órán keresztül repülj egy mérsékelten kényelmes ülésben, forogjon a gyomrod konstans turbulenciák játékos ujjai között, és szembesülj a sztereotípiák bénaságával, akkor rájössz, hogy vannak százszor érdekesebb sajátosságai ennek a kultúrának, mint a csápos hentai meg a nyers hal.

Számtanhoz értő, művelt ember különben is naponta fogyasztja mindkettőt.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://voroscapa.blog.hu/api/trackback/id/tr7012886798

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Burgermeister 2017.09.24. 07:52:36

Klassz írás, klassz képek, 12 db 911? Komoly..:) Irj még, tegyél fel fotokat!!! :)

kkn 2017.09.25. 20:41:22

Ja, meg ne hagyjuk ki, hogy Tokióban, meg biztosan van így máshol is, nem kell garázs egy kei-hez. Más autót csak akkor tudsz megvenni, lepapírozni, ha igazolni tudod, hogy van parkolóhelyed, ahol tárolhatod.
De kei-t szabadon vehetsz, ilyen megkötés nélkül. Persze az adója is jobb.
Mint pl. a 400 mocik. Ott rengeteg van, mert 400 felett nagyot ugrik az adósáv.
Meg ott is vannak szegényebbek, akik konténer lakásokban laknak, náluk vagy robogó, vagy kei áll a lakás mellett. Meg tényleg könnyebb vele az élet a szűk városokban.
Lassan húsz éve voltam kint, egy vidéki városban. Lényegében német autók voltak még, meg olaszok. Amcsi csak a jakuzáknak.