Paneer Gougère

2017. március 04. 16:36 - 323

Citroën Xsara 1.4

  A lánygyermek ficergő gémkapocs a szuperkonzervatív nagymama agykocsonyájában, csípős folt az apa bal heréjén, és eltakart mosoly az anya arcán. Adósságot, vért, nyomort hint a családra, kiküszöbölendő. Ki kell deríteni, hogy e fenyegető árnyék nő-e a méhben, vagy fiú, aki végre aranyesőt hoz a famíliára. Ha előbbi, haladéktalanul meg kell szakítani a terhességet. Tompa szavakkal, csellel, éles szavakkal, gánccsal, aztán kendőzetlen veréssel, hasra mért rúgásokkal. Hát nem érted, hogy megöllek, ha nem vetélsz el?
  De ha már kibújt a baj, és leány mivoltában született meg a csöpp, rongyként kell felnevelni, hogy rongyként is lehessen majd túladni rajta: vigye, aki akarja, csak könyörgöm, siessen. Mint molinón a hamburgert, a kérő szemeire meg kell komponálni, hibáit el kell fedni, az aláírásig a kérőt meg kell vezetni. Mindig van elég kétségbeesett ember, akkor is lesz rá vevő, ha ne adjisten púpos. A ragyákat el lehet kenni, a rövidebb lábat alá lehet dúcolni, a testalkatot optikai csalódásba lehet rejteni.
  Jön az udvarló nagynénje, anyja, nagyanyja, vérebi orraikkal körülszimatolni, sárga mérőszalagjaikkal felmérni, olyan kis, középen lyukas, orvosi nézőkével a homlokukon szájba benézni, hajlatokból kenetet venni. Ha ezek megvannak, kicsit hátrébb mennek, szakértelmi hümmögést hallatnak, majd vészterhes varjakra emlékeztetve kimondják az ítéletet: ennek a lánynak fából van a lába - kis csend - de ennek a mi Rádzsesünknek meg folyik a nyál a szájából, úgyhogy megfelel.
  Tehát a kozmetikán át lehet látni, de ez az egyébként valódi állapot is múlandó. Nem mindenkinek egyértelmű a változás szükségszerűsége. Az emberi minőség diagramján csak becsülni lehet a vertikális változást, a vízszintest - a kort - csak elfogadni. Lehet, hogy idővel kinő a láb, kisimul a bőr, és borzasztó szép nő lesz a semminek nevelt lányból, és lesz oka Rádzses nyálfolyásának, de hogy kasztot léphet-e… azt semmiképp.

 Most lesz kilenc éve, hogy megvettük a Xsara-t, idén lesz egy híján húsz. Nem tudom, az kutya-években mennyi. Amikor hozzánk került, olyan volt, mint Puducherry francia nagykövetének felesége: Párizshoz szokott, takaros asszonyka, aki genetikailag kinyújtott kisujjal fogja a kávéscsészét, de ki-kiszökik a nyomorultak közé a halpiacra. A nagybátyám feleségéé volt, garázsban állt tíz évig, csak spárba, uszodába, nagypapához vette elő, röviden, meg volt kímélve. Aztán csak eltelt tíz év, és rátalált a női sors tragédiája: rozsda sehol, mechanikai hiba soha egy se, csak színtiszta lojalitás, mégis mennie kellett. Így került hozzánk, fűtött garázsból az utcára, francia, úri negyedből a nép közé. Azóta eltelt százezer kilométer, meg is látszik rajt az élet és a kény közti feszültség. Sáros lábszárán visszerek dagadnak, a tésztagyúrásban megvastagodott karjai végén újra és újra betörik a köröm. Kacsintgat a nyugdíj felé, sziszegve dörzsöli a derekát, jaj, a forgóm, olykor-olykor megszédül a melegben, de nem az az igazi femme fatale, mint amilyennek a nagymamák prognosztizálták - nagy, pénztemető baja sosem volt, de gyorsan lekopott róla a púder, és megmutatta, hogy milyen kis francia kurva valójában. A kesztyűtartó ajtaja/zár-mechanizmusa, a hátsó ajtó teleszkópjai újra és újra, a tükrök, az ablakemelők, a kilincs, a kilincs megint, a központi zár, a hátsó ajtón a zár, a hűtés, az elektronika, mindig nyaggat valamivel.

  Az elektronika, a káprázatos, a megolaszosodott... engedjétek meg, hogy kiemeljek egy esetet. Fütyörészve robogtam be egy körforgalomba egy laza délután, erre - mert épp olyan napja volt - gondolt egyet, sípolt kettőt, és felhúzott orral, sértett ribancként egyszerűen leállt a Xsara. Dehát... mit csináltam? Mondtam valamit? Tettem valamit? Elfelejtettem a születésnapodat? A kijelző elsápadt, a szervó a motorral együtt azt mondta, fapapucs, a tenyerem alatt kattant a kormányzár, és ez a bágyadt paralízis bambán vitt minket a mély, meredek partú árok felé. Lassan kúszott be a tudatomba a felismerés: se kanyarodni, se megállni nem tudok. Körben lelassultak a galambok, az út menti gyorsétteremben valaki épp nagyot turházott az ajándék tartárba, én pedig valahol mélyen azt latolgattam, hogy milyen pozitúrában szarjam majd össze magam, hogy jól mutassak a híradóban. Végül a tejet altató habitusomnak, és a kézifék szakszerűtlen használatának köszönhetően szépen megálltam a part előtt, csak a büszkeségem horpadt be - „Mit balfaszkodik ez itt előttem? Nyomorult hétvégi sofőrök, bazdmeg”.  Igazán nem tipor bele a nyugalmamba, ha nem lehet mozgatni a tükröket, vagy nincs műszerfal-világítás, de ilyet azért talán mégse.

  Ki merem jelenteni, hogy jó vezetni. De lehet, hogy a Stockholm-szindróma beszél belőlem. Van benne valami indokolatlan egyensúly. Tolja az orrát, mintha friss, még meleg bagettet szagolna a külső íven, de ha tudja az ember mit, és hogyan kell neki mondani, erőt tud venni a szenvedélyein, és szépen viselkedik. Négyezer körül kezd ébredezni, addig csak amolyan világháborús csipával a szemében pislog: „Mi van? Hogy mi? Háború? Ó, értem, máris felöltözök. Láttad valahol a kék felsőmet?” – és már vége is a csinnadrattának. Ezen a ponton ívelünk át a nemzetek fölött, és szédülünk internacionális képzavarba: először volt egy indiai kényszerfeleség, aztán a kitaszított francia milf, a váltót rángatva pedig egy velencei gondolást látunk felsejleni, amint a felszínen sodródó, olasz szemétben turkál a lapátjával. Itt egy ledarált hűtőszekrény, ott egy döglött macska - az egyes és az ötös között bármit a kulisszába tudunk képzelni.

dsc_1001.JPG
  Hogy a dizájn mennyire öregedett el? Újonnan csinos, bár kissé farnehéz volt, de Loeb hátsó szárnya alatt például árasztott egyfajta decens dinamizmust. Manapság leginkább semleges, nem domborítja meg jobban az utcaképet, mint akármelyik új Audi, de sokkal kevésbé sem. Erről legalább el lehet dönteni, hogy milyen nemű, nem hagy teret a hezitálásra, mint a hármas metró transzvesztitái. Egyértelműen nőies jelenség, ott a dagadt tompora, a kurtán felpöndörített szemvonala, és a ’démonvörös’ színe sem éppen illik egy François-ra. Demon rouge? Oui, monsieur.

  Tudtuk, hogy francia, szar lesz a váltója, löttyedt a tartása, de kényelmes a bele. Megmondták a zutrahangon, és nem tévedtek: sosem volt, és soha nem is lesz belőle egy Mélanie Laurent, de a multitude endogám osztály, és én ott nyáladzok a közepén.

melanie-laurent-10445.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://voroscapa.blog.hu/api/trackback/id/tr6912310857

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.